bittersweet 26

Cím: bittersweet26
Kategória: novella
Kulcsok:
                Szereplő: Cedric Diggory
                Helyszín: Privet Drive 4.
Korhatár: nincs
Készült: A Roxfort (HPH) HP-születésnapi játékára.

Kínosan nyilvánvaló volt, hogy nem járt már itt évek óta senki. A padlót és bútorokat vastag porréteg takarta, a sarkokban és a mennyezeti lámpákon hosszú idő pókjainak munkája ült, az ablakok szinte vakok voltak a rájuk telepedett koszrétegtől, csak erősen megszűrve engedték át a fényt.
Nem mondanám, hogy féltem, bár tény, hogy volt valami hátborzongató az élére állított bútorokban, a mintás szőnyegekben, melyekből minden lépésünk után kisebb porfelhő szabadult fel, a porlepte képkeretek alatt mosolygó szőke család tagjaiban. Lemaradtam egy kicsit, hogy megvizsgáljam őket. Sosem figyeltem Harryre egészen a negyedik évéig, nem érdekelt vele kapcsolatban semmi más, csak hogy mit képes nyújtani a kviddics pályán.
Óvatosan húztam végig mutatóujjamat az első kép porlepte üvegén ott, ahol az arcokat sejtettem, majd a másodikén, és így tovább. Egyiken sem volt rajta. Sosem beszélt az ebben a házban töltött időről, és most először gondoltam úgy, hogy talán volt rá valami oka. És most arra kényszerült, hogy visszatérjen ide – gondoltam. Nem csoda, hogy olyan savanyú volt egész nap.
Lassan néztem körbe újra az egykor nappaliként szolgáló helységben. Miután kitakarítjuk, és el- tüntetjük a Harry korábbi életéből itt maradt, számára kellemetlen emlékeket hordozó tárgyakat – úgy sejtettem ebből kifejezetten sok lesz, – tökéletes védett ház lesz belőle. Jellegtelen, unalmas, itt meg tudjuk majd húzni magunkat.
Harry lépteinek folytonos nyikorgása, ahogy fel és alá sétált a szoba melletti folyosón, és apró tár-
gyakat rakosgatott jobbra-balra, hirtelen elnémult.
– Harry? – Semmi válasz. Feleslegesen óvatos léptekkel közelítettem meg a folyosóra vezető nyitott ajtót, és ahogy kiléptem mögüle, ott állt, mozdulatlanul, akár egy szobor, kezében tartva valamit, amit ilyen sötétben és távolról nem láttam. – Harry? – szólítottam meg újra, és összerezzenve kapta fel rám a tekintetét. – Minden rendben?
Lassan intett nemet a fejével. Közelebb léptem hozzá, ő pedig szótlanul emelte fel a kissé gyűrött pa- pírdarabot kezében. – Mi ez? – kétségbeesetten próbáltam kihúzni belőle egy pár szót, vagy legalább ennek a nyomasztó háznak a poros, vészterhes levegőjét egy kis emberi beszéddel feloldani, de nem válaszolt, csak a papírt nyújtotta felém, olyan arckifejezéssel, melyet nem tudtam pontosan értelmez- ni, de semmi jót nem jelenthetett. Kihajtogattam a fecnit. Nem ismertem meg a kézírást, hunyorogva kezdtem olvasni a gyér fényben.

„Kedves Harry! Nagyon boldog születésnapot! Tudom, hogy az elmúlt pár évben a születésnapjaid nem voltak olyanok, mint lehettek volna, és ez részben az én hibám is, de remélem elhiszed, hogy a jókívánságom ennek ellenére szívből szól. Sajnálom. Vigyázz magadra!”

Hitetlenkedve emeltem fel a tekintetemet, annyira szürreális volt ez az ostoba születésnapi üdvözlet, hiszen már évek óta nem volt egy perc megállásunk sem ünnepelni, pontosan miatta, és ezt ő is tudta. Harry komor arccal állt előttem, és most felemelte másik kezét is, melyet eddig ökölbe szorítva maga mellett tartott. Tenyerén egy zöld-ezüst kitűző feküdt, ugyanilyenem volt nekem is otthon az egyik fiókom aljában, a saját roxforti házam színeiben, sárgában és feketében.
– Malfoy – mondta Harry. – Elkapta… – a hangja elfúlt egy pillanatra. – Ez Malfoyé.
Zöld szemei kétségbeesetten keresték az enyémeket. Mindketten tudtuk, mit jelent ez. Sebesen kat- togott az agyam. A Malfoy kúria nem volt védett ház, de manóbúbáj óvta. Egyikünk sem gondolta, hogy képes lesz oda bejutni. Vajon odaérnénk időben? És ha odaérnénk, lenne bármi, amivel rávehet- jük, hogy kímélje meg annak a családnak az életét, melynek tagjai hosszú éveken keresztük, válogatott módszerekkel pokollá tették az életét? Melynek egyik tagja miatt történt a szüleivel az, ami?
Nem mertem Harry arcára nézni, mert féltem, leolvasná enyémről a választ. Malfoyék halottak vol-
tak, és mi itt álltunk, egy házban, amely nem volt biztonságos, távol tőlük. Két idióta auror.
– Miért küldte ezt el? – csattant fel Harry, én pedig összerezzentem a hirtelen harsanó hangra. – Miért küldte ezt az idióta születésnapi levelet, és mégis mit akar?! Honnan tudta egyáltalán, hogy itt leszünk? Mióta lehet itt ez az ostoba levél..?
– Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, Harry – mondtam a valóságnak megfelelően. – Szerintem azt akarja, hogy odamenjünk a kúriába… de nem tudom, jó ötlet-e…
– Persze, hogy nem jó ötlet! – kiáltott rám, majd szinte azonnal észbekapott, és mély levegőt vett.
– Ne haragudj – mondta elfojtott hangon. Megráztam a fejemet, és kezemet a vállára tettem. – Nem
tudok gondolkozni – motyogta. – Nincs egy normális gondolatom sem, mikor arra gondolok, hogy ez
lett, csak mert én… – elharapta a mondatot.
– Nem a te hibád, Harry – mondtam neki határozottan, talán az ezredik alkalommal, mióta ez a rémálom elkezdődött. Egy idő után már hiába ismételgettem a vigasztaló szavakat, nem volt semmi értelmük.
– Oda kell mennünk – mondta hirtelen. – Meg kell próbálnunk megmenteni őket… Ha van rá bármi esély, hogy… – megint elharapta a mondatot, de tudtam, mire gondol. Annyi ideje dolgoztunk már együtt, próbáltuk megállítani őt, szembesültünk a pusztítással minden nap, melyet véghez vitt… Én talán a második, vagy harmadik kivégzett ex-halálfaló után léptem túl azon a pszichológiai holtponton, mikor még azt hittem, valahogy még találhatunk megoldást a helyzetre. De Harry még mindig meg akarta menteni. Valaha barátok voltak, és Harry képtelen volt másként gondolni rá. Próbáltam rend- szerezni a gondolataimat, és visszafogni saját érzéseimet, mert a mellettem álló fiú sokkal zaklatottabb volt, mint én.
– Nem használhatjuk ezt a házat, hiszen tudta, hogy itt leszünk – jelentettem ki. –  Lehet, hogy most is figyel minket.
– Lehet, hogy a kúriában vár minket – tette hozzá Harry. – Lehet, hogy Malfoyék már nem is… Annyira elkínzott volt a tekintete, hogy nem bírtam tovább, előre léptem, és magamhoz karoltam.
– Semmi baj – mondtam, de a hangom még az én fülemnek is hamisan csengett. – Értesítjük a Rendet. Odamegyünk. Minden rendben lesz. Elkapjuk, és jövőre az Odúban ünnepeljük a születésna- podat… utána kviddicsezünk… laposra verjük Weasley-éket…
Harry kurtán felnevetett és meglapogatta a vállamat, én pedig eleresztettem.
– Menjünk – mondta sután, de már aránylag jobb színe volt. Kinyújtotta felém a karját, én pedig belé kapaszkodtam, és elhoppanáltunk.