A legszebb karácsony

Kategória: Novella

Cím: A legszebb karácsony

Kulcsok:

Szereplő: Sirius Black

Helyszín: Titkok Kamrája

Mondat: „Azzal a puding nagyot placcsant a padlón.”

Készült: A Very Harry Christmas versenyre

Karakterszám: 6944

A legszebb karácsony

Harry kissé félősen lépdelt végig az ismerős járatokon. Annyira régen járt már itt, hogy hirtelen nem is volt biztos benne, hogy mi is ez a hely. A falakat és a plafont amerre csak nézett porhálók borították, a lába alatt pedig kisebb-nagyobb csontvázak ropogtak. Egyszer, valamikor az ősidőkben végigment már ezen az úton, de akkor valami szörnyű dolog felé igyekezett. Akkor régen nagyon félt. Most azonban fikarcnyi nyoma sem volt félelemnek; amit ez alkalommal érzett, azt inkább izgatott várakozásként írta volna le. Számára is megmagyarázhatatlan volt, de valahogy tudta, hogy ha egyszer az alagút végére ér, valami szép dolog vár majd rá. A következő kereszteződésnél jobbra fordult és az elé táruló látvány eszébe juttatta, hol is van. Egy hatalmas kígyóbőr feküdt az alagút padlóján, Harry nem is látta a végét: az ugyanis eltűnt a következő kanyarban. Titkok kamrája, suttogta egy hang, ami nagyon emlékeztette Sirius hangjára. Igen, ez az. Titkok kamrája. A tény, hogy a felismerés nem töltötte el se félelemmel, se undorral, meglepetésként érte Harryt. Pár perc után felemelte a tekintetét a kígyóbőrről és értetlenkedve tapasztalta, hogy a falról saját tükörképe néz vissza rá. Harrynek nem rémlett, hogy a Titkok kamrájában lett volna tükör, de most jobban lekötötte a tény, hogy tükörképe jócskán fiatalabb volt nála: abban a körülbelül tizennégy éves önmagát ismerte fel. Ekkor lenézett a kezére és látta, hogy a bőr még szép sima, nem foltos és ráncos, amilyenné az azóta eltelt idő alatt vált. Elmosolyodott és tovább indult. Most érezte csak, hogy a járás sem esik többé nehezére, könnyed léptekkel suhant végig az alagúton. Egy forduló jobbra, egy balra, majd megint jobbra és Harry a kamra fő helyiségében találta magát, amit kígyófejek díszítettek mindenfelé és középen ott magasodott Mardekár Malazár óriási szobra is. Azonban a kamra ezúttal mégis más volt, mint mikor első alkalommal lépett be ide. A kígyófejekre különböző karácsonyi dekorációt aggattak; az egyiken színes girland lógott, a másik fején egy Mikulás sapka csücsült, a harmadikat karácsonyi manónak öltöztették be. Persze, hiszen karácsony van! – gondolta Harry és mosolyogva hagyta maguk mögött a vicces kis szobrocskákat. Ahogy közeledett a Mardekár szoborhoz, észrevette, hogy alatta egy hosszú asztal húzódik, olyan amilyenből a Nagyteremben öt is van. Az asztal irányából boldog zsivaj hallatszott, de Harry nem látta, kik ülnek körülötte, az ő jöttét pedig úgy tűnt, még senki nem vette észre. Mikor már Mardekár árnyékában lépdelt, egy ismerős alak felnézett, egyenesen őrá.

 - Harry! – kiáltotta, majd felpattant és magához ölelte őt. – Hát végre megérkeztél!

 - Sirius! – vigyorgott Harry és viszonozta keresztapja ölelését. – Te mit keresel itt? – kérdezte, mikor kibontakoztak az ölelésből. – Hiszen te… te már rég… meghaltál.

De Sirius csak nevetett.

 - Gyere, ülj le közénk! Ezt a helyet itt neked tartogattam – mondta, és odavezette Harryt a székéhez.

Harry hagyta magát vezetni. Kimondhatatlan örömmel töltötte el, hogy újra láthatja Siriust. Mostanában sokat gondolt keresztapjára és annak halálára. Júniusban volt hatvan éve, hogy Sirius meghalt. Hatvan éve. Még rágondolni is ijesztő.

 - A helyedben a csirkecombon rágódnék, nem a múlton – zökkentette ki Harryt mélázásából egy másik ismerős férfihang.

Harry felnézett és legnagyobb meglepetésére Dumbledore professzor nézett vissza rá, arcán pajkos mosollyal. Mielőtt Harry bármit mondhatott volna, valaki meghúzogatta talárja ujját, és lenézve Harry megpillantotta Dobbyt.

 - Dobby elmondhatatlanul boldog, hogy újra láthatja Harry Pottert – mondta sipítós hangon a manó és magához ölelte Harry térdét.

Harry észrevette, hogy kicsivel hátrébb Sipor ácsorog egymagában, őket nézve. Jól emlékezett rá, amikor a manó meghalt. Öreg volt, elképzelhetetlenül öreg, mégis utolsó erejéig szolgálta Harryt, aki a manó halála után Dobby mellé temette őt, a Kagylólak melletti napfényes dombtetőre. Most intett Sipornak, mire a manó meghajolt, majd újra elfoglalta a helyét az asztalnál. Dobby könnyes szemmel követte. Ekkor tűnt csak fel Harrynek, hogy az asztalnál ülők mindegyike halott. Ott volt a kedvesen mosolygó Remus, mellette Tonks, akinek haja most kéken virított, akár a fiáé, ott volt Andromeda: az ő halálán szegény Teddy nehezen tette túl magát. Az asztal túl végéről Mr. és Mrs. Weasley mosolyogtak rá boldogan, mellettük Fred és George harsányan kacagtak valamin: kimondhatatlanul jó érzés volt újra együtt látni az ikreket. Ott ült még Mordon, aki élénk beszélgetést folytatott McGalagony professzorral, és Hagrid, kezében egy hordó méretű pohárral, Colin, aki lelkesen magyarázott valamiről, pedig senkii sem figyelt rá, és még Pitonnak is jutott hely az asztalnál. Nem hiányozhatott persze Lily és James sem. Harry fel akart állni, odarohanni hozzájuk, de valamiért mozdulni sem tudott. Szülei csak mosolyogtak és a fejüket rázták.

 - Ne aggódj, Harry, nagyon sok időd lesz még beszélgetni velük – szólt mellette Sirius megnyugtató hangja.

 - De hát… Sirius, mi ez a hely? Miért vagyok itt? Mi történik? – kérdezte Harry értetlenkedve.

 - Egy bölcs ember egyszer azt mondta a halál nem más, mint egy új kaland kezdete – mosolygott a varázsló. – Mi itt ezt a kalandot éljük – magyarázta. – És ez a kaland csodálatos. Nézd, Harry, mind tudjuk, hogy sokat gondolsz a halálra mostanában, ami érthető, hiszen sok embert láttál meghalni és te magad sem vagy már fiatal. Szerettük volna megmutatni, hogy a jó embereknek, amilyen te is vagy, a halál nem a vég, inkább a kezdet.

 - Miért itt? – tette fel a legkevésbé fontos kérdést Harry.

Sirius vállat vont.

 - Még nem jártam itt korábban – mondta egyszerűen. – Jó alkalom volt, hogy megnézzem magamnak Mardekár Malazár híres-neves kamráját. Tavaly Tutanhamon piramisában ünnepeltük a karácsonyt, azelőtt meg az Ilvermornyban.

Harry kezdte elveszteni a fonalat. Túl sok információ volt ez a számára, ezért inkább enni kezdett. Egy csodálatos estét töltött el halott szerettei társaságában. Inkább hallgatott, mint beszélt; hallgatta ezt a sok csodálatos embert, akik mind igazán szerették őt, törődtek vele és néhányan közülük még az életüket is feláldozták érte. Harry, bár szerette az életet, rég volt ennyire boldog, régen nevetett ennyit. Épp egy újabb adag pudingot kezdett a tányérjára kanalazni, amikor Mordon hatalmas csattanás kíséretében ember nagyságú kakaduvá változott, az ikrek egy megbűvölt sütijétől. Harryt annyira megnevettette a látvány, hogy hagyta a pudingot lecsúszni a tányérjáról, ami azzal nagyot placcsant a padlón.

Harry felpillantott, de már nem a bizarrul bájosan karácsonyi stílusban feldíszített Titkok kamráját látta maga előtt, még csak nem is a nevető halottakat, hanem saját nappaliját, benne pedig saját családját. James kisfiát kergette, aki új játékseprűjén repkedett körbe-körbe, akárcsak ő egykoron. A konyhából megmagyarázhatatlan hang hallatszott, ami kísértetiesen hasonlított a puding placcsanására. Elszundikálhattam, gondolta Harry.

Még hetekkel később is sokat gondolt az álomra, de nem szólt róla senkinek, még Ginnynek sem. Félt, hogy akkor elveszíti a jelentőségét a dolog, hiszen Harry a legszebb karácsonyaként emlékezett arra a napra. Ez a tény egyszerre töltötte el örömmel és keserűséggel, hiszen ez volt az egyetlen olyan karácsony az életében, amit az összes szerettével együtt ünnepelhetett meg. A Siriusszal való találkozásnak örült a legjobban, bármilyen furcsa is volt ez, még szüleinél is szívesebben látta viszont szívének oly kedves keresztapját. Még a mai napig is hajlamos volt saját magát hibáztatni a haláláért és megnyugtató volt tudni, hogy a varázsló nem hibáztatja őt. Még ha nem is tudhatta biztosra. Ezután, hátralévő életének minden karácsonyán eszébe jutott a kedves emlék, de olyan álmot, mint azon a bizonyos délutánon többet soha sem látott. Amikor kilencven éves korában végül őt is utolérte a halál, nem félt. Tudta, hogy odaát sokan várnak már rá. Legfőképp Sirius, Lupin, és a szülei, de ott lesz a sok kedves barát, családtag és ismerős, akit Harry szintén teljes szívéből szeretett. Saját ágyában, családja körében, a hóvihart bámulva aludt el végleg a nagy varázsló, akit Kis Túlélőnek neveztek.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tetszett a pályamű? Segíts a versenyzőnek közelebb kerülni a győzelemhez! >>>Itt<<< tudsz szavazni a különböző kategóriákban!