Őszinte hódoló

Kategória: Novella

Cím: Őszinte hódoló

Kulcsok:

Szereplő: Argus Frics

Helyszín: Czikornyai és Patza

Mondat: „Lockhart mondta.”

Készült: A Very Harry Christmas versenyre

Karakterszám: 12291

Őszinte hódoló

– Véletlenül elejtettem a folyosón – motyogta Ron. Nem nézett a tanár szemébe, inkább kifelé bámult a nyitott ablakon. Csábítóan szép idő volt odakint, túl szikrázó és túl hóemberszagú ahhoz, hogy elkobzott tankönyvek miatt aggódjon az ember.

Lockhart köhintett egyet.

– Izé... úgy értem, eldobtam, de nem akartam...

Valaki vészjóslóan köszörülni kezdte a torkát, ám ezúttal nem a tanár volt az, hanem Hermione. Ron a szeme sarkából is látta, ahogyan nyújtogatja a nyakát a második sorban.

Ron felsóhajtott. – Jó, eldobtam azt a könyvet. Szándékosan. – vallotta be sután. – De honnan tudhattam volna, hogy el fogja találni Malfoyt? Nem tehetek róla! Egyszer csak ott termett előttem, a könyv meg csak repült és repült...

Lockhart összecsapta a két tenyerét, mire Ron elhallgatott.

– Ó, Mr. Weasly – kezdte a tanár kedélyesen. Széttárta a kezeit, és megkerülte a tanári asztalt. – Annyi minden van ebben az iskolában, amit egymás fejéhez lehet vágni, nem igaz?

Ron összeráncolt szemöldökkel meredt rá, mire többen is kuncogni kezdtek a teremben. Lockhart vállon ragadta a fiút, megfordította a saját tengelye körül, és az ajtó irányába kezdte tereli.

– Kérem, Mr. Weasly – folytatta. – Most menjen le a gondnokhoz, és mondja meg neki, hogy magának feltétlenül szüksége van arra a könyvre Gilderoy Lockhart Sötét Varázslatok Kivédése óráján. Legközelebb pedig – tette hozzá vidáman kacsintva. – ne az én műveimmel próbálja meg elrendezni a nézeteltéréseit. Kivéve persze, ha a szakértelmemre van szükség egy trollokról szóló vitában.

Ron bólintott, kilépett a tanteremből, és elindult a lépcsők irányába. Csak akkor tudatosult benne, mire is vállalkozott azzal a bólintással, mikor a egy pár szinttel lentebb megpillantotta a koszos kis faajtót, ami mögött Frics úr szobája rejtőzött. Idelent sokkal hidegebb volt, mint bármelyik tanteremben (Piton kriptáját leszámítva), a huzatos folyosón Ron hajába és talárjába belekapott a szél.

Nagyon nem fűlött a foga a dologhoz, mégis bekopogtatott az ajtón. Csend volt a válasz. Talán nincs itt, gondolta Ron optimistán, és már indult is visszafelé, mikor egy panaszos nyikorgás kíséretében résnyire tárult a rettegett szoba ajtaja. Ron visszahátrált a harmadik lépcsőfokról, és nyelt egy nagyot.

– Elnézést – mondta, miközben bedugta a fejét a kis szobába. Lábai remegtek, de menekülésre készen álltak. – Én csak...

Nem volt senki az aprócska, macskakonzerv szagú helyiségben. Senki, akivel helyén való lett volna beszélgetést kezdeményezni, Ron mégis úgy érezte, mintha az egész  szoba lesben állna – a mennyezetről alácsüngő olajlámpa fénye enyhén pislákolt, törött pennák és papírgalacsinok hevertek a padlón, tintapacák pettyezték az asztal lapját, a kartotékszekrények pedig fenyegetően magasodtak a plafon felé, mintha csak arra várnának, hogy rádőljenek valakire. Ugyanakkor Ron azt is észrevette, hogy a Túrák a trollokkal egy megviselt példánya ártatlanul várja gazdáját az íróasztal közepén.

Ron mély levegőt vett, aztán óvatosan benyomta az ajtót. Ne nyikorogj, ne nyikorogj, rimánkodott magában. Beosont a szobába, felnyalábolta az elkobzott tankönyvet, egy pillanattal később pedig már ismét a kastély lépcsőit taposta.

~

Ron, mint később kiderült, akkora hasznát mégsem vette a Túrák a trollokkal törött gerincű példányának, ugyanis a legközelebbi számonkérést megelőző szünetig egyetlen alkalommal sem lapozott bele.

– Muszáj segítened – mondta Ron már sokadjára.

Hermione figyelmen kívül hagyta a fiú könyörgését. Már sokadjára.

Lockhart susogó lila talárban lépett be a tanterembe, és kiosztotta a feladatlapokat. – Neveket az jobb felső sarokba! – utasította a diákokat, majd róni kezdte a köröket a padok körül, a gyerekek vállai fölött lesve a megfejtéseket.

Ron végigfutotta a szemét a kérdéseken, közben tűnődve csámcsogott egy mentás drazsén. Az ikrek egy-egy kosárnyi finomságot hoztak neki és Harry-nek a legutóbbi roxmortsi hétvégén, de Ron arra a megállapításra jutott, hogy itt még a cukor sem segíthet, így óvatosan visszatolta a zacskót a táskájába. Végül hátrafordult.

– Ha megírod az enyémet is – súgta a mögötte ülő Harry-nek. –, tiéd a mézesfalásos csomagom fele.

Harry felhúzta a szemöldökét.

– Az a fele, amelyik még megvan – biztosította Ron, és esdeklő pillantást vetett barátjára, aki talán elég büntetőfeladatot kapott már Lockharttól ahhoz, hogy akarva-akaratlanul is tudjon valamit azokról a bizonyos túrákról.

– Áll az alku – bólintott Harry. Szinte hallották, ahogy Hermione szemei beleütköznek a homlokába.

Ron tanácstalanul vakargatta az állát húsz percen át. Néha elhúzta a pennája hegyét egy-egy válaszlehetőség felett, mintha nem igazán tudná eldönteni, hogy az elbűvölő vagy az ellenállhatatlan jelzővel illették Lockhart könyvét a Szombati Boszorkány legfrissebb számában.

Aztán Harry megkocogtatta a vállát. A két fiú a lehető legkevesebb feltűnést keltve kicserélte a dolgozatpapírokat. Mikor Lockhart elhaladt a padja mellett, Ron úgy hajolt Harry kitöltött tesztje fölé, hogy könyökével letakarja a nevet. Igyekezett úgy tenni, mint aki lelkesen körmöl, ám abban a pillanatban, hogy pennájának hegye hozzáért a pergamenhez, a toll kirepült a fiú kezéből, és mintha tornádó szippantotta volna magába, széles köröket leírva száguldott a mennyezett felé. Félúton azonban megállt; tűzijáték módjára robbant fel, apró, színes szikrákkal és édeskés füsttel töltve meg a levegőt. Nem sokkal később Harry sastoll pennája is követte a példáját.

– HA! – Lockhart diadalmasan kiáltott fel, mintha csak erre a pillanatra várt volna egész órán. Vagy talán egész tanári karrierje során. – Csalók! Most megvagytok, csirkefogók!

Ron tátott szájjal bámulta a lassan szertefoszló lila-vörös-rózsaszín szikrákat, amik porcukorként borították be a padját.

 Lockhart egyetlen szélsebes mozdulattal lecsapott a két dolgozatpapírra. – Fiúk, kövessetek! – mondta. Felettébb büszkének tűnt.

Harry és Ron váltott egy sokat mondó pillantást, de azért követték a férfit, aki ruganyos léptekkel vágott át a termen, és folyton azt motyogta: – Nahát, nahát...

Lockhart végül a tanári asztal mellett állt meg, rákanyarított egy-egy aláírást a két pergamenre, aztán becsúsztatta őket egy aktatáskájába.

– Mindenki folytassa a munkát! – mondta a diákokhoz fordulva, akik javarészt tanácstalanul néztek vissza rá. Lockhart ismét szembefordult a két fiúval. – Ne aggódjatok, elnéző vagyok.

– Micsoda mázli – dünnyögte Ron alig hallhatóan. Harry-nek megremegetett a szája sarka.

– Én is voltam gyerek – folytatta Lockhart. Együttérzően mosolygott le rájuk. Ronnak hányingere támadt. – De ti is tudjátok, hogy aki keményen dolgozik, előbb-utóbb elnyeri jutalmát.

– Ööö...

– Nem, ez nem az... – hebegte Lockhart, aztán villantott rájuk egy bájmosolyt. – Az ember a hibáiból tanul. Igen, igen. Így van. Úgyhogy most ki fogjátok pucolni azt a ketrecet, ami hetek óta itt áll a raktárban.

~

– Tündérmanó kaki – mormolta Ron fintorogva, de attól, hogy hangosan is kimondta, csak még rosszabbul érezte magát. – Ez az ember nem komplett.

– Nekem mondod? – Harry éppen kicsavarta az egyik koszos szivacsot egy ócska felmosó vödör felett. – Mintha eddig nem lett volna elég oka, hogy belém kössön.

A diákok nagy része elhagyta már a termet, és maga Lockhart is elsomfordált „halaszthatatlan tanári teendőkre” hivatkozva, így Harry és Ron majdnem magukra maradtak a ketrecpucolás közben. Majdnem.

– Hé, te meg mit csinálsz? – kérdezte Ron elkerekedett szemekkel.

Hermione ledobta a könyveit Ron padjára, és kotorászni kezdett a fiú táskájában, ami még mindig ugyanott hevert, majd kihúzta belőle a Mézesfalásból származó csomagot. – Ti is hallottátok: a hibáiból tanul az ember – mondta.

– De hát...

– Ron, te elvesztetted. Harry, te meg nem nyerted meg – jelentette ki elégedetten, és a saját táskájába süllyesztette az édességet. Miután összeszedte a tankönyveit, kiviharzott a teremből.

– Apám...

Harry megveregette barátja vállát. – Ez egy ilyen nap.

Nem telt el azonban öt perc sem, Hermione ismét megjelent az ajtóban. Lesütött szemmel álldogált a küszöbön, mintha nem merne bentebb jönni.

Ron oldalra billentett fejjel vizsgálgatta a lányt. – Csak nem megszólalt a lelkiismereted hangja?

Hermione felpillantott. Az arca vörös volt, mintha futott volna. – Beszélhetnék veled egy kicsit? Négyszemközt.

Harry felállt, és leporolta a térdét. – Ha bárki kérdezi, Lockhart mondta, hogy elmehetek – szólt, és látszólag megkönnyebbülve indult el az ajtó felé. Kikerülte Hermionét, de a küszöbről visszanézett még. Ron csak megvonta vállát.

Mikor becsapódott az ajtó, Ron is felállt, és tett egy lépést a lány felé.

– Figyelj – kezdte a talárja gallérjával játszadozva. – Ha az üres csokibékás dobozokról van szó, én nem tudtam, hogy üresek.

Hermione vágott egy grimaszt, aztán megrázta a fejét.

– Véletlenül eltettem a könyvedet – mondta, és Ron piszkos kezébe nyomta a törött gerincű Túrák a trollokkal példányt. Egy pillanatra összeértek az ujjaik, de lány rögvest visszahúzta a kezét. Úgy festett, mint aki pánikol. – Én csak ellenőrizni akartam, hogy helyesen válaszoltam-e a hármas kérdésre, amikor.... amikor megtaláltam.

Ron várt egy pillanatot.

– Megtaláltad? A megfejtést? – kérdezte zavartan, és kifújt egy vörös tincset a homlokából. – Csak nem veszíteni fogsz egy pontot?

– Nem, jól válaszoltam – felelte Hermione, de hiányzott a megszokott él a hangjából. Nem dicsekedett. – De megtaláltam a leveledet.

Ron mindkét vékony szemöldöke a magasba szaladt.

– A levelemet?

Hermione felsóhajtott. – Igen. Először nem akartam elolvasni, de kíváncsi voltam, és... elrontottam a meglepetést, igaz?

Ron zavarában beleejtette a szivacsát a felmosó vödörbe, mire szürke víz csapódott a cipőjére és a nadrágja szárára. Sejtelme sem volt róla, miről beszél a lány, de elhatározta, hogy itt az ideje úgy tenni, mintha mégis lenne.

– Ó, hát, nem igazán – motyogta. – Sőt, örülök, hogy megtaláltad.

Jaj ne, túl messzire mentem, gondolta magában, de Hermione arca egyszerre felragyogott.

– Tényleg? – kérdezte, aztán elbizonytalanodott. – De van egy kis probléma.

–Ige-en?

– Én azt hittem, hogy mind a hárman Roxfortban töltjük a karácsonyt. – Hermione egy kinyúlt hajgumit tekergetett a csuklója körül. Ron azon kapta magát, hogy legszívesebben megfogná a lány kezét. – Nem szeretném magára hagyni Harry-t. Ugye te sem?

Ron felemelte a fejét, hogy a lány szemébe nézhessen. – Hát persze, hogy nem!

Hermione elmosolyodott. Ugyanaz a mosoly jelent meg az arcán, mint mikor Flitwick professzor megdicsérte őt Bűbájtan órán, de volt benne valami... személyes. – Mit szólnál hozzá, ha inkább a könyvtárba mennénk, és befejeznénk ezt? – kérdezte, majd megpaskolta a táskája oldalát. Cukros zacskók és csokoládés dobozok zörögtek benne.

Ron eltátotta a száját. – De hát a könyvtárban nem lehet enni!

– Shh! – Hermione a szája elé tartotta a mutatóujját, majd sarkon fordult, és kiment a teremből. Mielőtt azonban becsukta volna az ajtót maga után, még utoljára rámosolygott Ronra.

Ron érezte, hogy forró a füle, és legszívesebben beledugta volna a fejét hideg vízbe, de aztán emlékezette magát a vödör tartalmára, és inkább visszasüppedt a padlóra. Akárki is írta azt a levelet, Ron nagyon hálás volt neki.

~

Argus Frics már két órája ücsörgött a Czikornyai és Patza nevű könyvesbolt egyik elnyűtt, kifakult kanapéján. Körülötte folyamatosan változott minden, ami a legkevésbé sem volt az idős gondnok ínyére. Varázslók és boszorkányok adták egymás kezébe a kilincset, ott nyüzsögtek minden könyvespolc körül. Voltak, akik tucat számra söpörték a könyveket a kosaraikba, és fizetés után sietősen távoztak, hogy legyen még idejük csomagolni. Mások ráérősen sétálgattak a boltban, levettek egy-egy könyvet, és letelepedtek valamelyik aprócska kanapéra olvasgatni.

Frics úr több okból kifolyólag is meglehetősen kellemetlenül érezte magát. Elsősorban a molyrágta, a sarkainál kirojtosodott dísztalár miatt, amit magára öltött. Másodsorban az izgő-mozgó, sértődötten nyávogó utazótáska miatt, amit finoman a bokái közé szorított. Nem tehetett róla – nem volt szíve ott hagyni Mrs. Norrist egyedül a félbolond tanári karral meg egy maréknyi bolond kamasszal.

Roxfort gondnoka leginkább mégis azért feszengett, mert Czikornyai és Patza átlagos vásárlóival ellentétben, ő nem könyvet szorongatott csontos kezeiben, hanem egy gyűrött, kissé maszatos szalvétát.

Megpróbálta emlékezetből újraírni a levelet. Felidézni minden apró részletet. Vajon hol rontotta el?

Mégis miért nem jött el?

Frics úr még egyszer körbenézett a zsúfolt kis boltba, de tulajdonképpen már nem számított rá, hogy megpillantsa őt a tömegben. Kissé remegő kézzel hajtogatta szét a szalvétát, és még utoljára átfutotta a sorokat, hátha talál bennük valamit, ami legalább magyarázná ezt a kínos helyzetet.

Kedvesem!

Ha tudnád, hányszor fogalmaztam újra ezt a levelet! Kérlek, nézd el nekem, hogy nem kézzel írom – attól félek, nem tudnád kiolvasni a macskakaparásom. Ezek a mugli írógépek csak jók valamire!

Szeretném, ha több időt tudnánk kettesben tölteni. Remélem, te is ugyanígy érzel. Találkozzunk december 24-én, este 6 órakor a Czikornyai és Patza nevű könyvesboltban, az Abszol úton. Tudom, hogy imádod a könyvek illatát.

Várlak

Őszinte hódolód

Hiszen ez egy tökéletes levél volt! Összeszedett, határozott, de kellőképpen romantikus. Pont, mint Madame Cvikker.

Frics úr mérgében összegyűrte és zsebre vágta a szalvétát. Talán félreértette volna a jeleket? Nem, az nem lehet, hiszen Madam Cvikker volt az egyetlen, akinek szabad bejárása volt Frics úr szobájába, és a nő mindig örömmel fogadta őt és az elkobzott kincseit a könyvtárában. Mennyire örülhetett annak a Lockhart könyvek is, amit valamelyik Weasly csemetétől foglalt le! (Friccs úr nem tudta, és nem is akarta megjegyezni a nevüket.) Biztosan annyira megilletődött, hogy szóhoz sem jutott.

De akkor miért nincs itt?!

Mrs. Norris kidugta az egyik mancsát az utazótáska száján, és karmaival belekapaszkodott a gondnok egyik zoknijába.

– Megyünk már, kiscicám – morogta Frics úr, és egy szaggatott sóhaj kíséretében feltápászkodott az alacsony kanapéról. – Így legyen az ember kedves karácsonykor... – csóválta a fejét.

A boltos szomorúan pillantott utána, ahogy a gondnok kilépett a hóesésbe. Frics úr átvágott a sziporkázó fényekben gyönyörködő tömegen, de ő maga egyszer sem emelte fel a tekintetét a macskakövekről. Betért a Foltozott Üstbe, rendelt magának egy üveg lángnyelv-whiskey-t, és elhatározta, hogy ezentúl ugyanolyan zsémbes és mogorva lesz minden karácsonykor, mint általában.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tetszett a pályamű? Segíts a versenyzőnek közelebb kerülni a győzelemhez! >>>Itt<<< tudsz szavazni a különböző kategóriákban!