A fények játszmája

Kategória: Novella

Cím: A fények játszmája

Kulcsok:

Szereplő: Firenze

Helyszín: A Három Seprű

Mondat: „De aranyos vakond! - Az egy furmász, gyorsan, dugd el az ékszereket!”

Készült: A Very Harry Christmas versenyre

Karakterszám: 11466

A fények játszmája

Különös. Állapította meg nemes egyszerűséggel a szőke alak, aki a fák takarásában haladt. Az erdő elrejt, elrejti a jót, aki a rossz elől menekül, de elrejti a rosszat is. Mint legutóbb… úgy most is. Igaza volt, de akkor ezt még csak sejtette. Ezért szeretett volna bennebb menni a sűrűbe, jeleket keresni, de tudta, hogy nem lenne jó vége. Mindig van előjel, mint legutóbb… úgy most is, ha nem a Rengetegben, akkor az égen. Az ég azonban acélszürke volt, kékesfekete, gonosz felhők trónoltak rajta, akik nem engedtek mesélni egyetlen csillagot sem. Különös. Elfordította tekintetét az égről és zafír színű szemeivel a fák között kutatott tovább. Hiányzott neki a Rengeteg, hosszú évek óta nem járt már oda, azóta, amióta számára is tiltottá vált. Ez az erdő sose volt élettel, vidámsággal teli, most különösen nem. Hangtalanul lépkedett a puha hóban, teljes csönd és nyomasztó köd vette körül. Nem félt, figyelt. Egy furcsa hang hasznosabb a teljes csöndnél, egy gyanús árny által keltett feszültség jobb, mint a teljes vakság. Ez a félelem tartja fenn az éberséget, hogy sose érjen váratlanul a támadás. Most azonban teljes volt a csönd. Egy fuvallat, egy lehulló hópehely sem zavarta meg a mozdulatlanságot. Semmi sem mutatta az élet jelét, mintha megállt volna az idő. A fagyos levegő fájdalmassá tett minden egyes lélegzetvételt. A fákat beborító szilánkos hóréteg már ravaszul megtelepedett az állig érő haján is, s hiába próbálta lerázni, az makacsul ragaszkodott a szőke szálakhoz.

Lassan beért a faluba, a faluba amely mit sem sejtett, a faluba melynek lakói Szentestét ültek. Még sosem járt Roxmortsban, az idő alatt amit Roxfortban töltött számtalan alkalma lett volna lejönni, a tanárok bármikor lejöhettek, de sosem akart. Reménykedett, hogy a köd berekeszti az embereket a házaikba és nem kell magán éreznie a bámuló szempárokat. Tévedett. Most eszmélt csak rá, hogy milyen naiv volt. Az ünneplő varázslók azt hitték nem létezik a Föld felszínén semmi, ami ezen az estén a kedvüket szegné. Tévedtek. A valami eljött, túl hamar, túl kegyetlenül.

Megállt a Három Seprű előtt. Nem akart bemenni, nem akart ünneplő varázslókat, nem akart még több bámuló szempárt. Talán még is jobb lett volna a Szárnyas Vadkan, ott állítólag könnyebb inkognitóban maradni. Elhessegette a gondolatod, neki aztán mindegy hová megy, elég feltűnő alak a varázslók között igy is-úgyis. A Szárnyas Vadkanba sunyi, kétes alakok járnak, szövetkezni. Azzal kinyitotta az ajtót és belépett. A fényáradat elvakította egy pillanatig, meleg levegő vágott az arcába, viszont a várt hangzavar elmaradt. Csupán két hang ütötte meg a fülét, melyek egyszerre mondták ki a nevét:

- Firenze… - Zavarodottság bujkált a hangokban, nem az az öröm amivel a régi barátok egymást üdvözlik.

- Ne bámuljatok már ti is! – Az asztalnál ülők értetlen tekintetét látva tudatosult csak benne, hogy rajtuk és a kocsmároson kívül senki nincs bent. Hát persze! Szenteste, mégis ki kocsmázna? Ekkor gyorsan hozzá tette: - Elég volt, hogy a fél falu engem bámult, amíg ide értem.

- Hát talán… Talán ha… Nem… Szóval elég fura látvány egy meztelen felsőtestű férfi… Tekintettel a… Ugye hát decem… Szóval Szenteste és hát tél tudod… - hebegett zavarodottan a nő.

- Kentaur vagyok! Mit gondoltál Weasley féle kötött pulóverben érkezem?! – vágott közbe Firenze.

- És nem tesz túl barátságos látvánnyá a válladon lógó íj sem ami azt illeti… – Próbálkozott a férfi.

- Mert a ti pálcátok kevésbé veszélyes, ugye? – Válaszolt érezhető gúnnyal a hangjában.

- De Firenze… – a barna hajú nőnek csak akkor sikerült elszakítani a tekintetét a kentaur szilaj testéről amikor a férfi oldalba bökte.

- Grindelwald, Voldemort... A gyilkos íjászok, ugye? Ostoba varázslók, nem tudjátok kitől kell félnetek!

- Mi van veled Firenze? Kezdesz úgy beszélni, mint Ronan!

- Nem tűröm, hogy sértegesd a fajtámat, boszorkány! Kitagadtak, joggal tették, ugyanis én fordultam el tőlük, mert nem tudtak elszakadni a hagyományainktól akkor sem, amikor a varázsló világ, amikor ti segítségre szorultatok, de nem tűröm, hogy sértegesd őket! Azt meg végképp nem, hogy engem a hátasodnak tekints, válogasd meg a szavaidat! – A kentaur szemei villámokat szórtak, ahogy a nő fölé tornyosult, nem kiabált, de zengő, mély hangja melyet szinte fel sem emelt betöltötte a kocsmát. Harry és Hermione megsemmisülve ültek egymás mellett. A kentaurra néztek de az nem viszonozta pillantásukat, kék szemei valahová a távolba révedtek túl az ablakon, és szomorúság csillant bennük. Vonásai lassan megenyhültek, a hó olvadni kezdett aranysárga szőrén, és lassan csöpögött a kopott padlóra. Vizes haja tincsekbe tapadva hullott a szemei elé, hatalmas cseppek gördültek végig az arcán.

- Firenze – szólalt meg csendesen Hermione – Firenze ne haragudj, nem akartunk megbántani…- hosszan nézett a kentaur hosszúkás arcára, melyre lassan visszatértek azok a jól ismert vonások. Sosem látta még dühösnek a kentaurt, nem látta dühösnek, nem látta boldognak, sem szomorúnak, vagy legalább nyugtalannak, sőt igazából eddig csak egy félének látta a kentaurt, mindig ugyanolyannak, ugyanazok a vonások. Sosem értette, hogy lehet valakinek ilyen tekintete, mindig kifejezéstelen de soha sem közömbös, mindig kecses vonásokkal, melyek nem szigorúak, de mégis kimértek és méltóságteljesek, és ez volt a baj Firenzével. Megbíztak benne, mert nem volt választásuk, azt kellett elhinniük amit mondott, lehetetlen volt bármit leolvasni az arcáról vagy hazugságról árulkodó rezdüléseket találni. Nem mintha valaha is okuk lett volna kételkedni Firenzével kapcsolatban, de éppen elég ok a bizonytalanságra, ha valakit csak a szavai alapján tudsz megítélni. Harrynek és a többieknek ezzel sosem volt baja, Harryt szemmel láthatóan ez a kitörés se lepte meg, Hermionét annál inkább, nem tudta hová tenni.

- Persze – ti soha senkit nem akartok megbántani, ti soha senkit nem akartok kihasználni, de megteszitek. – bocsássatok meg, elkapott a hév, spongyát rá! És egy vajsört!

- Vajsört?! – jött a válasz kórusban.

- Mit gondoltatok? Zabot rendelek? – együtt nevettek, ha Firenze nevetett annak egyetlen jele egy félszeg mosoly volt, mindig. – Meglep, hogy csak ketten vagytok itt, úgy gondoltam, legalább ti négyen időben itt lesztek.

- Késnek, tudod Weasley -Szenteste, esély sem volt rá, hogy ők is lemondják. – Kezdte Hermione, de Firenze közbevágott:

- Apropó Weasleyk, nem kellene még elmondanom amíg nem jönnek a többiek de képtelen vagyok magamban tartani, szóval hoztam nektek valami ajándékot! – Mosolya őszintébbnek tűnt, mint eddig bármikor. Egy kis bőrzacskót húzott elő a tegezéből és hangos csörömpöléssel az asztalra öntötte a tartalmát.

- Firenze… - kezdett bele Hermione rezzenéstelen arccal, hangjában viszont annál több értetlenséggel. – Firenze, egyre furcsábban viselkedsz, mi vagy te? Orrontó furkász? – Zavarodottan nézett az asztalon heverő ékszerekre, aztán Harryre, aki ugyanolyan értetlen tekintettel nézett vissza rá, aztán Firenzére, Harry ugyanígy tett és most már ketten néztek a kentaurra ugyanolyan értetlenül, ő viszont jól ismert, sejtelmes tekintetével nézett vissza rájuk.

- Ugyan már, csak nem gondoljátok, hogy ezek akármilyen ékszerek? -  Szólalt meg némi sértődöttséggel a hangjában. – Ezek nem akármilyen ékszerek, ezek különleges ékszerek! Én tettem azzá őket!

- Firenze, nem szimpatizálok azon személyekkel akik tárgyakat gyűjtögetnek, hogy aztán különlegessé tegyék őket, különösen ha… Ha hét van belőlük, remélem megérted. – Most már Harry is vigyorgott, sejtette, hogy a kentaur ajándékai sokkal hasznosabbak, mint ahogy azt mutatják.

- Kac-kac. Különben is nyolc van! – válaszolta a férfi, és megérintett a tegez szíján egy kicsi, fénylő zafír követ. – Amikor itt lesznek a többiek elmagyarázom. – Folytatta ismét komor hangon.

- De aranyos vakond! – Bökött rá egy medálra Harry.

- Az egy furmász! Gyorsan dugd el az ékszereket! – Vágta rá hirtelen Hermione. – Jönnek a többiek!

- Furmász? Nem hiszem el, hogy te is kezded. - Nézett Hermionéra Harry, majd Firenzére vigyorogva folytatta. – Furmász. Csak nem tetszik neked Luna? – Alig mondta ki már nyílt is az ajtó, és egymás után belépett: Ginny, Luna, Neville és Ron – Kié a nyolcadik ajándék, Firenze? – Kérdezte gyanakodva a lány. Harry az ajtó felé intett a fejével, ahol Ron éppen rácsukta volna az ajtót a válaszra, ha az oda nem teszi gyorsan a lábát.

- Weasley. – Vetette oda szenvtelenül a férfi, aki nevéhez hűen nézett ki és ahhoz méltóan volt öltözve.

- Malfoy. – Jött a félszeg válasz a másik férfitól, akiről ugyanaz volt elmondható. – Nem láttalak.

- Az alól a vörös sörény alól én sem látnék ki. – Súgta oda gúnyosan, hogy senki más ne hallhassa.

A régi barátok nevetve, öleléssel üdvözölték egymást, Draco, aki Firenzén kívül senkit sem mondhatott a társaságból barátjának és őt sem régi barátjának, biccentett, és kezet rázott a férfiakkal.

- Barátaim – Kezdett bele mondandójába Firenze – Okkal kértem, hogy találkozzunk, hogy minél hamarabb találkozzunk. Nem kértem volna, hogy ezt az estét velem töltsétek a családjaitok helyett – Draco egy pillanatra összerándult, de meredten nézte Firenzét – Igaz, nekem már ti vagytok a családom, és most aggódom értetek. – Ron Hermione kezét fogta, aki jól oldalba bökte a férfit, mert az folyamatosan fészkelődött a széken.

- Ne beszélj rébuszokban Firenze, nem ez a megfelelő este a sopánkodásra!  - Szólalt meg Ginny, és aggódva Harryre nézett.

- Veszély közeleg, a csillagok nem hazudnak. – Folytatta a kentaur, figyelmen kívül hagyva a lány megjegyzését, de ekkor Neville szakította félbe:

- Te láttál a ködön kívül bármit is? Mert hogy én az orrom hegyéig se láttam el, nem hogy a csillagokig…

- Épp ez ami aggaszt. – És a kentaur hangja tényleg tele volt aggodalommal. – Ha ilyen köd van, nem lehet ilyen hideg, és ha ilyen hideg van, nem lehet ilyen sűrű köd. Ez ellentmondásos, és a természet sose mond ellent saját magának. A téli éjszakákon, amikor ilyen hideg van, mint ma, az égboltnak teljesen tisztának kell lennie, úgy ahogy volt az elmúlt napokban. – A hallgatóság tudta, hogy fölösleges faggatni a kentaurt, úgyis azt mondd el amit akar és úgy ahogy akar, így próbáltak türelmesek lenni. Firenze folytatta, de mintha valami láthatatlan közönséghez beszélt volna nem az ott lévőkhöz, a szemei a messzeségbe néztek:

- Nem tudom mi az ,ami fenyeget, nem tudom, hogy melyikünket fenyegeti, de közel van, félek közelebb, mint gondoltam.

- Tehát csak egy valakit fenyeget? Csak egyikünk van veszélyben? Firenze? – Sürgette Harry.

- A Mars nem látszik napok óta tiszta időben sem, pedig szinte mindig látható, úgy vélem nem lesznek nagy összecsapások. A háborúk előtt mindig fényesen ragyog… Mint legutóbb is. Az öt látható bolygó közül a Vénusz ragyog a legfényesebben, a megszokottnál is fényesebben, de lehet nem kellene nagy jelentőséget tulajdonítanom neki, hiszen a Hold után amúgy is ő a legfényesebb, a szépséges, és igen a Hold… Új Hold van, talán… Talán egy nő?

- Hogy érted Firenze? – Kérdezte halkan Hermione. – A támadó vagy a fenyegetett? – Firenze látszólag nem hallotta amit a nő mondd, tovább beszélt:

- És nem szabad figyelmen kívül hagyni az Uránuszt… Az Ég Ura… Láttátok ti valaha az Uránuszt? Szinte soha nem pillantható meg szabad szemmel, én még soha nem láttam, és íme, az elmúlt esték mindegyikén habár nagyon halványan, de ott ragyogott a távolban. Az apa, aki bezárta gyermekeit, és később ellene fordultak. Vagy a zsarnok szülők gyermeke? Túl zavaros, túl átláthatatlan, képtelen vagyok megfejteni. – Fejezte be magába roskadva. – Addig is hoztam nektek valamit, hívhatjátok karácsonyi ajándéknak ha úgy kellemesebb. – És ismét az asztalra öntötte az ékszereket. Ugyanazok az értetlen tekintetek fogadták.

- Egy furmász! – Szólalt meg lelkesen Luna, mintha nem is hallotta volna az elhangzottakat, és a nyaklánc után nyúlt. – Gondolom nekem szántad? – Kérdőn nézett a kentaurra, aki kurtán biccentett. – Hát persze, Hollóhát. – Mondta mosolyogva a lány, ügyet sem vetve a tovább beszélő kentaurra, inkább szórakozottan babrált a medállal.

- A szüleitek órájáról vettem az ötletet – Ginnyre, majd Ronra nézett nagy kék szemeivel. – Szeretném, ha mindig viselnétek, jelezni fognak amikor valamelyikünket veszély fenyegeti. Vegyétek el a sajátotokat, nem voltam túl kreatív, nézzétek el nekem. –  A többiek az asztalon heverő medálokra néztek.

- Tudjátok… a hajatok… - Mondta zavarában Firenze, ahogy a két testvér a kutya és a seprű medál felé nyúlt.

- Csámpás? – Kérdezte Hermione és a nyakába akasztotta a láncot, a nyitott könyvre hasonlító medállal.

- Griff… Griffendél… - Mondta Neville tétován, és elvette a kardot formázó medált.

Mardek… - Draco keze a zöld medál fölött ütközött össze Harry kezével, meglepődve néztek egymásra, aztán Firenzére:

- Édesanyám szeme… - Mondta Harry, és elvette a medált amikor a kentaur bólintott. Draco végül elvette az utolsó medált.

- Honnan fogjuk tudni, hogy ki van veszélyben? – Kérdezte Harry.

- Minden medálnak van egy színe, de nem ez a fontos, a színek amint láttátok ismétlődnek. A szimbólum a fontos, az mindenkinek más. Ha valaki veszélyben van, a többi medál felveszi az illető szimbólumát és szín…- Firenze hangja elhalkult, ahogy végig nézett a medálokon, melyek egytől egyig kéken fénylettek, abban a pillanatban kivágódott a kocsma ajtaja, a sűrű köd mint valami gonosz, mérgező füst gomolygott be a helyiségbe. Egyetlen zöld csóva villant a szürkeségben, örökre kioltva az egyik kék medált. A szőke alak szemei a távolba meredtek, komoly arcán egy pillanatra feltűnt valami furcsa szórakozottság, végül nevéhez méltóan hullott a kopott padlóra. A gyilkos átok célba ért.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tetszett a pályamű? Segíts a versenyzőnek közelebb kerülni a győzelemhez! >>>Itt<<< tudsz szavazni a különböző kategóriákban!