Szárnyas Vadkan

Kategória: Novella

Cím: Szárnyas Vadkan

Kulcsok:

Szereplő: Charlie Weasley

Helyszín: Bájitaltanterem

Mondat: „Hozd a malacot és nyomás!”

Készült: A Very Harry Christmas versenyre

Karakterszám: 9191

Szárnyas Vadkan

Charlie Weasley nem volt túl jó átváltoztatástanból.

Úgy, egyáltalán nem.

Ennek pedig nem hogy a szülei, de még McGalagony se örült túlzottan, ezért szigorúan kijelentette, hogy a fiúnak a Roxfortban kell maradnia a karácsonyi szünet idejére, ahol rendszeresen tudja korrepetálni. Charlie kisebb megrökönyödésére az anyja ebbe beleegyezett, és áldását adta a különórákra – ez azt jelentette, hogy nincsen idén az a tökéletesre sült karácsonyi pulyka, puding vagy éppenséggel mazsolás sütemény, amit Weasleyék minden évben szentnek és sérthetetlennek tartottak. Habár a Roxfort kosztja is megért egy misét, Charlie szemében semmi sem volt az anyukája főztjéhez fogható.

Nem segített a szívfájdalmán az sem, hogy Fred és George voltak olyan kedves és szerető kisöccsök, hogy részletes beszámolót küldtek az éppen készülő karácsonyi lakomáról, hosszasan kifejtve, hogy milyen kár, hogy hőn szeretett bátyjuk nem lehet velük, ugyanakkor mégis csak jobb, hiszen ők többet kaphatnak az édességekből.

Charlie éppen a tavalyi, karamellás-vaníliás pudingon nosztalgiázott, miközben a Griffendél asztalánál lapátolta magába a reggelijét, amikor odalépett hozzá a házvezető tanára. A professzorasszony szigorúnak és hajthatatlannak tűnt, mint mindig, ám ezt a képet némileg tompította a kezében lévő, virgonc kismalac, ami láthatóan rendkívül lelkesnek tűnt Charlie (vagy éppenséggel az étel) irányába.

 – Mr. Weasley, örülök, hogy itt találom – biccentett felé McGalagony.

 – Professzor asszony – viszonozta Charlie a köszönést, miközben igyekezett nem megfulladni két falat sütemény között.

 – Elhoztam a feladatát – nyomta a kezébe nemes egyszerűséggel a boszorkány a kisállatot, aki azonnal szaglászni kezdett, és lehetőleg rögtön fel akart ugrani az asztalra. – Szeretném, ha még a karácsonyi vacsora előtt ebből a malacból egy sast varázsolna, Mr. Weasley. Az alapokat már átvettük, úgy vélem, most már rendelkezik minden tudással, ami eme feladathoz szükséges.

Ami azt jelentette, hogy kereken három napja volt arra, hogy átváltoztassa a malacot.

Az első nap a szolid kétségbeesésben telt. Charlie semmi érdemi változást nem tudott elérni a négylábúnál – ha nem számítjuk azt, hogy elnevezte Luciusnak és egy ágyban aludtak –, még egy árva tollpehely sem nőtt a hátára.

A második napot már válogatott megaláztatások vizualizálásával töltötte el. Azt tudta egyedül felhozni pozitívumként, hogy végre sikerült találnia egy helyet, ahol békésen gyakorolhatott – a bájitaltantermet. Ez a hely volt a legcsendesebb az egész kastélyban, és csupán egy egyszerű „Alohomora” védte, annak ellenére, hogy Piton már nem tartózkodott Roxfortban. És amiről Piton nem tud, az nem fáj…

Lucius nagyon élvezte az együtt töltött időt, különösen, amikor Charlie hadonászott felette; rendkívül szórakoztatónak és jó mókának tartotta, ugyanis folyton kapdosott utána és meg akarta enni a fiú varázspálcáját. Charlie időnként egyenesen sajnálta, hogy sasként vissza kell adnia McGalagonynak, annyira megkedvelte a csöpp jószágot.

Két órája maradt a vacsoráig. Charlie már a hamarosan érkező rivallóján elmélkedett, McGalagony rosszalló arcán, az apja csalódott tekintetén, ahogy anélkül megy haza, hogy elvégezte volna az iskolát – mert hát micsoda szégyen az, hogy kviddics kapitány és prefektus létére még korrepetálni is kell?

Lucius eközben vígan röfögte körbe a bájitaltantermet. Láthatóan nagyon élvezte a helyzetet, és semmi kedve nem volt spontán sassá változni. Charlie ezt nagyon sajnálta.

Felállt, és egy könnyed mozdulattal megfogta a kismalacot, majd feltette az egyik pad tetejére. Az nagy, csillogó szemekkel nézett fel rá, főként akkor, amikor a fiú felemelte a pálcáját, végrehajtotta a varázslatot, és…

Semmi.

Nem. Történt. Semmi.

Charlie már azt hitte, nem jöhet rosszabb; azonban kinyílt a tanterem ajtaja, és egy rendkívül meglepett Perselus Piton lépett be rajta, aki láthatóan nem értette, mit keres egy Weasley ott, legfőképpen egy malaccal.

Charlie lefagyott, Piton mintha enyhén összezavarodott volna, Lucius viszont láthatóan úgy érezte, elérkezett az ő ideje. Kurta lábait meghazudtoló műugrást mutatott be, és egyenesen az ajtóban álló tanár felé kezdett el rohanni.

 – FOGJA MEG PROFESSZOR! – kiáltott fel magán kívül Charlie, ám mielőtt elhalálozott volna Piton tekintetétől, a férfi egy könnyed pálcamozdulattal a levegőbe emelte a fiú életének megkeserítőjét. (Lucius továbbra is úgy kalimpált a levegőben, mint egy rossz gyerek.)

 – Weasley – kezdte vészjóslóan a bájitaltan tanár. – Ötven pont a…

 – Kérem! – Charlie most már egyenesen könyörgött. – Hadd próbáljam meg még egyszer! Utána levonhatja.

Később úgy is visszaszerezzük kviddicsben, tette hozzá gondolatban.

Piton nem reagált semmit, csupán intett a másik kezével. Charlie nagyon remélte, ezek után a Mardekár vezető tanára nem változtatja át bumszalaggá, hogy aztán Százfűlé főzetet csináljon belőle.

Felemelte a pálcáját, minden erejével koncentrált, Merlin szakállára, még a szemét is lecsukta, és kimondta a varázsigét.

 – Mégis minek kellett volna történnie, Weasley? – kérdezte kimérten Piton. Lucius immáron a karjaiban ficánkolt, és a kis mitugrász kezdte legalább annyira kellemetlenül érezni magát, mint Charlie.

 – Hát, a professzor úrnak éppen egy sast kellene a kezében tartania – vallotta be kelletlenül.

Kész, vége volt. Kevesebb, mint fél óra maradt a vacsoráig, és Lucius még csak hangjában sem hasonlított egy vérmes ragadozóra, nem hogy küllemében.

 – Ebben az esetben, Weasley, az az egyetlen szerencséje, hogy ez nem sikerült. – Tíz pont a Griffendéltől, amiért betört a termembe. Tíz pont a tiszteletlen beszédért. Tíz pont a termemben lévő, értékes főzetek veszélyeztetéséért. – Pitonnak sikerült rendkívül… méltóságteljesen visszaadnia a röfögő jelenséget a fiúnak. – Ezen felül holnaptól kezdve büntetőmunka, továbbá három napon belül legyen az asztalomon… vagyis inkább adja a kezembe, lehetőleg ne törjön be ismét a termembe – tette hozzá sötéten, – az Amortentia főzetről egy négy tekercses házidolgozatot.

Charlie meghunyászkodva bólogatott, és továbbra is reménykedett abban, hátha elnyeli a föld.

 – Mire vár Weasley? – intett az ajtó felé a tanár. – Hozza a malacot és nyomás!

A fiú igyekezett minél kisebbre összehúzni magát és semmiképpen se a férfi irányába nézni, miközben elindultak kifelé a bájitaltanteremből. Akkor látta meg, hogy Lucius hátán kettő, fehér tollakkal borított szárny virít, és szinte magánkívül lett az örömtől.

 – Hát mégsem vagyunk olyan reménytelen esetek mi ketten, ugye Lucius? – simogatta meg a kisállat fejét.

 – Weasley, maga Lucius Malfoy után nevezte el azt az állatot? – kérdezte Piton különös hangon, miközben megtorpant az ajtóban. Ha Charlie nem ismerte volna már évek óta, azt hiszi, mulattatja a dolog.

 – Öhm… én nem… Csak megtetszett a név – dadogta zavartan.

A tanár nem reagált semmit, pedig Charlie gyanította, hogy most már nagyon szeretné a termén kívül látni, ezért gyorsan kislisszolt, azonban csalódnia kellett.

 – Weasley, figyeljen a pálcájának a mozdulatára. Ha belevisz egy kis ívet, akkor eredményesebb lesz – közölte, majd nemes egyszerűséggel tényleg rácsapta az ajtót.

Lucius egyetértően horkantott egyet. Charlie meglepetten nézett Piton zárt ajtajára, majd „nekem már úgy is mindegy” alapon követte a férfi utasításait, miközben elkezdett felfele kutyagolni a Griffendél klubhelységébe.

 – Nagyon szép… valamid van, Charlie – jegyezte meg a Kövér Dáma a jelszó elhangzása után, akinek már – jobb társaság híján – napok óta panaszkodott bánatáról, és aki mindig megpróbálta valamelyest vigasztalni.

Piton tanácsa bevált; alig egy perccel később a fiú immáron egy csaknem tökéletes sast tartott a kezében. Sajnálatos módon egyre inkább hasonlítani kezdett névadójára, ugyanis már cseppet sem volt aranyos és ölelgetnivaló, és háromszor is belecsípett az ujjába.

De mindez már nem érdekelte. Helyette inkább gyorsan átöltözött egy kevésbé malacos (vagy most már sasos?) öltözetbe, mialatt Lucius megtelepedett az ágya támláján. Charlie csak akkor vette észre, hogy egy valamit megőrzött előző formájából; egy kunkori farkincát.

A fiú a tenyerébe temette az arcát, de már nem volt mit tenni; lejárt az ideje.

Charlie még sosem látta karácsonykor a Roxfortot, ezért mellbevágóan új élményt jelentett számára a Nagyterem – nem csupán a valószínűleg egy egész hadseregnek elegendő, csábítóan illatozó vacsora miatt. A megbűvölt mennyezetből hullott a hó, de cseppet sem volt zavaró vagy nyirkos.

Habár kicsit sem hasonlított az anyja öntudatlan dudorászásához, vagy éppen az apja borzasztóan hamis hangjához, az éneklő páncélok mégis mosolyt tudtak csalni az arcára, csakúgy, mint a párszor orra előtt cikázó, de leginkább a hatalmas fenyőfákat megcélzó apró tündérek.

Már egy ideje elkezdődhetett a lakoma, hiszen az öblös kacagás és heves gesztusok sorozata egészen a bejáratig elhallatszott a helység másik feléből. Charlie kisebb rémületére Piton éppen McGalagonnyal beszélgetett, és feltűnően az irányába tekintgettek, ám ilyen messziről semmit nem tudott leolvasni az arcukról, ezért inkább helyet foglalt az asztal azon részén, ahol azok a griffendélesek ültek, akik szintén ott maradtak a szünetre. Máskor talán családias, meghitt hangulatot keltett volna, hogy nincsenek elkülönítetten és együtt eszik mindenki, de most csak még idegesebbé tette az egész.

Lucius békésen megtelepedett a vállán, és egyenesen számonkérően pillantott a fiúra, aki rövidesen megértette az üzenetet, és egy-két nyersebbnek kinéző falatot nyújtott a sas felé. A ragadozóvá avanzsált egykori kismalacnak – Charlie-val ellentétben – remek étvágya volt.

 – Úgy nézel ki, mint egy kalózkapitány! – szólította meg lelkesen egy elsőéves csillogó, barna szemekkel. A fiú elmosolyodott, és már éppen válaszolt volna, amikor McGalagony odasétált mellé, amitől nem hogy az étvágya, de még az önbecsülése is viszlátot mondott.

 – Tanárnő – pattant fel vigyázzállásba. A rajta ücsörgő Lucius dühödten vijjogott.

 – Boldog karácsonyt, Mr. Weasley – biccentett felé McGalagony, majd kinyújtotta a karját. Charlie sokat tapasztalt feladata átszállt a professzorhoz, és szinte azonnal kezes báránnyá változott. – Úgy látom, a feladat némiképp kifogott magán.

 – Öhm, igen – motyogta a fiú, miközben farkasszemet nézett egy töltött pulyka szomorú maradványaival.

 – Mr. Weasley – emelte fel a hangját a nő. Charlie a legrosszabbra készülve nézett fel rá, szemében ezernyi imával és néma könyörgéssel. – Mr. Weasley, karácsony van! Ne vágjon ilyen siralmas képet, a feladatot remekül teljesítette, és úgy vélem, a szünet hátralévő részében már nem lesz szüksége a személyes segítségemre, feltéve, ha rendszeresen gyakorol.

 – Úgy lesz – bólogatott hevesen.

 – Most pedig, egyen a malacsültből! Nyugodjon meg, ennek nincsenek szárnyai – mosolyodott el McGalagony.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tetszett a pályamű? Segíts a versenyzőnek közelebb kerülni a győzelemhez! >>>Itt<<< tudsz szavazni a különböző kategóriákban!