Váratlan utazás

Kategória: Novella

Cím: Váratlan utazás

Kulcsok:

Szereplő: Petunia Dursley

Helyszín: Óratorony

Mondat: „A mantikór olyan, mint a macska. Ha simogatod, szeretni fog. Vagy agyonkarmol.”

Készült: A Very Harry Christmas versenyre

Karakterszám: 6936

Váratlan utazás

A tizenhét éves Petunia Dursley elégedetten dőlt hátra karosszékében és figyelte, amint férje felrakja a csúcsdíszt a karácsonyfájukra.

- Petunia, mikor lesz kész a vacsora? -kérdezte Vernon.

- A fiatalasszony rémülten sikkantott fel, majd a nappaliból a konyhába rohant. Sietve felkapott egy sütőkesztyűt és kinyitotta sütő ajtaját. A lakást azonnal elöntötte a füst, ahogyan kivette az odaégett pulykát.

- Gyorsan… gyorsan vidd ki a hóra! -utasította Vernon, miközben igyekezett visszafojtani egy köhögésrohamot.

Petunia férje ajtót nyitott Petuniának, aki kirohant a hátsó kertbe és a friss hóba dobta a tepsit és füstölgő tartalmát. Bement a lakásba, felkapta kabátját és sálját.

- Vernon, elugrok a közértbe. Nincs karácsony karácsonyi pulyka nélkül.

Azzal csókot nyomott férje arcára és kilépett a szeles utcára.

Már csak két saroknyira járt az üzlettől, amikor is feltűnt neki, hogy milyen kihalt a város. Azonban pár lépés után egy kocsi hangos fékezésére kapta fel a fejét. Az autó fülsüketítő dudálást követően tűnt el a távolban. Petunia körbenézett az utcán és egy öregembert pillantott meg ott, ahol az autó keréknyomai látszottak. Az idős férfi az út közepén, hason feküdt a hóban. Petunia nagyon megrémült és legszívesebben elfutott volna, de nem akarta magára hagyni az öregembert. Idegesen botorkált oda a férfihoz és remegő hangon megszólította.

- Öhm. Uram. Elnézést. Uram?

- Pszt! -jött a válasz.

A fiatalasszony azt hitte csak a szél süvítését hallotta, de kis idő múltán bizonyossá vált számára, hogy az idős férfi lepisszegte. Petunia mérgesen kocogtatta meg a még mindig földön fekvő férfi vállát.

- Elnézést, Uram, de jól van?

A férfi nem várt fittséggel állt talpra. Leporolta magáról a havat és anélkül, hogy Petunia szemébe nézett volna, de az ölében tartott kis lényre figyelt.

- Ó igen, ez a kis padlásszörny elkóborolt, de aggodalomra semmi ok. Vigyázzon!

Mielőtt Petunia felfoghatta volna, hogy majdnem elütötte egy autó -és egy vadidegen férfi átkarolja valami furcsa, egyáltalán nem macskának látszó lénnyel a kezében- egy erdő szélén találta magát és szörnyű émelygés fogta el.

- Ez igazán figyelemre méltó, a legtöbben az első hoppanáláskor hánynak. -jegyezte meg az öreg varázsló.

Petuniát ismét elfogta az émelygés, de nem a hoppanálástól, hanem a tudattól, hogy az idős férfi mindent kizárólagosan egy varázsló volt.

- Menjünk, kedvesem. Kezdek átfagyni. -mondta az öregember, és elindult az erdő mentén.

- Várjon! -sipította Petunia -Maga nem is ismer engem. Most azonnal vigyen vissza Little Whingingbe!

- Azt nem lehet. Még nem. Jöjjön. Jöjjön már. -noszogatta a férfi. -Mellesleg a nevem Göthe Salamander. 80 éves vagyok és nem mellesleg magizoológus. Most már ismer, tehát velem fáradna, kérem?

Petunia már egészen kiskorában elhatározta, hogy elfelejti az egész varázsvilág dolgot. Egy átlagos első telet akart a férjével, de ez a karácsony nem igazán sikerült átlagosra. Mivel Salamander úr igazán titokzatosnak tűnt, Petunia némán követte. Egy kietlen tájra értek, ahol semmi sem volt, azonban Salamander úr egyik pillanatról a másikra eltűnt. A fiatalasszony egyedül maradt a havas tájban. Átjárta a pánik, amikor ismét feltűnt előtte az idős magizoológus.

- Kegyed mugli? Sejtettem. Jöjjön szorosan mögöttem, a tájat mugliriasztó bűbáj védi, ezért nem lát semmit.

Petunia maga sem tudta miért, de úgy tett, ahogyan a férfi kérte. Szorosan a nyomában, átlépett valamilyen átlátszó falon, aminek a túloldalán egy hatalmas kastély alakja tűnt fel. Az asszony szájtátva bámult, de követte Göthét, aki igyekezett elkerülni mindenkit a kastélyban.

Végezetül az óratorony padlásrészében kötöttek ki. Göthe széles mosollyal az arcán vette elő kabátja melegéből a kis nyálkás testű padlásszörnyet. A lény hirtelen kiugrott Göthe kezéből és Petunia arcán landolt. Az asszony ijedten sikoltott fel, majd lesöpörte arcáról a kis szörnyet, aki az egyik sötét sarokban talált menedéket. A nyálkája végigcsurgott Petunia arcán, aki fintorogva toporzékolt. Göthe a legkevesebb megbánást tanusítva egy hajszálvékony zsebkendőt nyújtott át Petuniának.

- A kendő akromantula hálóból van szőve. Mindent magába szív, nem kell aggódnia. A padlásszörny ártalmatlan, biztosan nem okoz több bajt. -jelentette ki Göthe. -Ezt a helyet nem sokan ismerik itt, a Roxfortban. Tudja ez a legfelső emelet feletti padlásrész volt a kedvenc búvóhelyem, amikor még idejártam.

- Tudja egy időben bármit megadtam volna, hogy idejárhassak én is. De a sors, csak a húgommal volt kegyes. Most már bármit megadnék azért, hogy elfelejtsem ezt az egészet. Szóval, kérem. Hazavinne?

Göthe most először nézett Petuniára és szemében a megértés enyhe csillogása suhant át. Némán bólintott.

- Hazaviszem, de várnunk kell. Tudja, nem lenne szabad önnek itt lennie. Biztos vagyok benne, hogy az igazgató tud róla, hogy itt vagyunk, de a diákok nem hiszem, hogy jó néven vennék az ön itt tartózkodását.

Petunia fáradtan sóhajtott. Nem akart még több varázslóval és boszorkánnyal összefutni, ezért csak leült a padlástérben és várt. A padlásszörny néha elhajított néhány kacatot a padláson, de szerencsére nem mutatkozott többé. Eszébe jutott, hogy a húga, -akivel már évek óta alig beszélt- is valami Roxfortba járt. Magát is meglepte, amikor az idős Göthéhez fordult segítségért.

- Mondja, megoldható lenne, hogy elhozzon ide egy diákot? -kérdezte Petunia.

Göthe bólintott és válaszolt.

- A húgát? Nem probléma, csak írja le a külsejét. De remélem nem véla. Velük mindig olyan nehéz beszélgetni.

Petunia nem igazán tudta mi az a véla, de leírta Lily külsejét. Kisvártatva kinyílt a padlásszoba padlóján a csapóajtó és egy vörös hajú lány arca bukkant fel. Amikor megpillantotta Petuniát először az öröm, majd a döbbenet suhant át az arcán.

- Tuney! -kiáltott fel a lány. -Hogy kerülsz ide?

- Lily. -szólt Petunia. -Nos...hát én… összefutottam ezzel a Göthe Salamanderrel és ő idehozott engem.

- Ez hihetetlen. Jól vagy? És a férjed? -érdeklődött Lily.

- Kösz. Jól igen. Már felállítottuk a karácsonyfánkat is. Tényleg, te hogy- hogy itt vagy?

- Még csak huszonharmadika van és mivel prefektus vagyok, ezért az utolsók között utazok haza majd.

Kínos csend telepedett közéjük, amit végül Petunia tört meg.

- Mondd, van olyan bűbáj, ami elfeledteti velem azt az egészet?

- Igen, de miért akarnál mindent elfelejteni?

- Nem én nem csak… -mentegetőzött Petunia, amikor is észrevett Lily nyakában egy medált. -Ez az izé meg mi?

- Ez egy mantikór medalion. Megvéd minden rossztól. Neked adom, ha tetszik. -ajánlotta fel Lily.

Petunia fintorgott, majd egy újabb kínos csend után elköszönt testvérétől. Az óratoronyban a több méteres inga lassan járt fel s alá. Lily eltűnt az egyik folyosó végén. Göthe Salamander és Petunia pedig visszatértek Little Whingingbe. Petunia az öreg Salamanderhez fordult.

- Törölje ki az emlékeimet az esetről! Soha többé nem akarom, hogy bármi közöm is legyen ehhez az egészhez.

Göthe szomorúan nyúlt a pálcájáért.

- Ha ez az óhaja, hölgyem.

- Várjon. Meg tudná mondani, hogy mi az a mantikór? -vágott közbe Petunia.

- Nos. A mantikór olyan mint a macska. Ha simogatod szeretni fog. Vagy agyonkarmol.

Petuniát meglepte a válasz és nem értette Lily miért hord egy ilyen borzalmas ékszert.

- Akkor lényegében nem sokban különbözik az emberektől. Nem igaz?

Göthe félszegen bólintott, aztán mélyen a zsebébe nyúlt, majd egy aranyozott kis szerkezetet vett elő.

- Ez maradjon köztünk. Igazából nem lehetne nálam ez a kis szépség. Visszaviszem önt az időben.

Mielőtt Petunia bármit is mondhatott volna, Göthe rászegezte a pálcáját és már pörgette is az időnyerőt. A következő pillanatban Petunia hangos dudálásra kapta fel a fejét.

Egy autó száguldott el a hóban. A fiatalasszony körbenézett, de csak egy idős embert látott a járdán sétálni. Az öregember megfordult és tölcsért formált a kezéből az ajkai előtt.

- Boldog karácsonyt! -kiáltotta az öregember.

Petunia nem ismerte fel az idegent, ezért csak zavartan intett egyet és továbbsietett. Azt sem hallhatta már, amikor Göthe még az orra alatt elmotyogott valamit.

- Viszont a mantikór bőre visszaver minden bűbájt. Talán ezt nem ártott volna elmondanom neki.

Azzal dehoppanált, Petunia pedig továbbkocogott a közért felé.

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Tetszett a pályamű? Segíts a versenyzőnek közelebb kerülni a győzelemhez! >>>Itt<<< tudsz szavazni a különböző kategóriákban!